minden kapus egy kicsit őrült (vagy nagyon)

Lényegtelen mi kapcsán, de kedvesem társaságában épp a minap került szóba Nantes, mint az érdektelen kisvárosok mintapéldánya, hol semmi említésre érdemes nem történt Vahirua kenuzós gólöröme óta (utóbbi is nyilván csak nekem volt feature). Ezen túl még sok és jó és olcsó mozival bírnak, ennyi.

Aztán ma látom valahol beleakadva, hogy mostanság monstre robotállatok parádéznak az elméletileg örökkön unalmas utcákon. Innen üzenném a derék nantoázoknak, hogy városuk ezennel átkerült az "egy napot megér" kategóriába.

kormányos ormányos

Volt itt eddig elég móka-kacagás, most következzék valami fontos. Ha volnék idillikus-naív, tán proklamációt fogalmaznék az ügy érdekében, de helyette inkább csak felhívnám figyelmet a nyilvánvaló problémára, illetve némileg progresszívebben, azért javasolnék megoldást is.

Legegyszerűbben a futball felől közelíthető, mi a szívemet nyomja, és nem lehet igaz, hogy csak az enyém. Szent tehenünkről, a kölcsey-erkel siratóról van szó, mi másról, mely legalább annyira oka népünk minden keservének, mint amennyire következménye. A szöveg még úgy-ahogy elmegy, hálisten csak az első strófát szokás elzokogni, ám a zenéje kész katasztrófa, a szomorú vasárnap kánkán hozzája képest. Mire elhalnak a vonósok már nincs az a csodacsapat, amely ne hasonlítana inkább vert seregre, hát még ha eleve oldalunkon a képességbeli deficit.

Nincs mit szépíteni, a nemzeti imánkból áradó elkeseredett, lemondó kisebbrendűség fertőz, mint az ebola, nyomában letargia és nekikeseredett hunok fogcsikorgatása, ahelyett, hogy némi lelket és kedvet csiholna, miből egyébként is oly jelentős a hiány.

Szokás mondani, hogy a világon csak a magyar és a vietnami himnusz szomorú, melyek közül a vietnami a legkevésbé sem érdekel, de a méltóságnak álcázott, vernyákoló, önsorsrontó attitűdből kurvára elegem.

Mi lehetne a megoldás?

Mivel a hazai közeg konzervativizmusával kapcsolatban nem lehetnek illúzióink, így rögvest tennék annyi engedményt, hogy a szöveget nagyjából meghagyva csak a zenéhez javasolnék nyúlni inkább. Mifelénk persze erre is alapból kötelet kiált a kucsmás, de ha körbenézünk egy kicsit világban, akkor találni némi bátorítást.

Pergerék történelmi érdemeit pillanatig nem vitatva, céljainknak egyébként is sokkalta megfelelőbb alternatívát kínál az amerikai modell, mely meglehetős szabadságot biztosít előadónak színezni star spangled bannert. További pozitívum, hogy eleinte arrafelé is meglehetős hőzöngéssel fogadták az újítást, ám idővel a nagyja megbékélt, sőt kifejezetten igénylik a soulos/diszkós/r'n'b-s/blues-os stb variációkat.

ideig hőzöngtek


ma már igénylik

Mindez szép és jó, ám érezzük, hogy a játékmód liberalizálásánál esetünkben több kell, erkel dallamából James Brown legyen a talpán, aki képes bármi funkysabbat elővarázsolni. Radikálisabb megoldás szükségeltetik, kotta a kukába, helyette pedig jöhet valami alkalmasabb melódia. Erre is van példa persze, egyrészről a tulajdonképpen ellentétes megfontolásból elkövetett Serge Gainsbourg klasszikus (az eredendően vérszomjas Marseillaise barátságos dub-reggae verziója), másrészről egy Adam Hill nevű ausztrál komikus mutat kiutat, ki az advance australia fair finomkodva vernyogó kórusát cserélte egy nemzeti karkaterhez jobban illő hazai rockklasszikusra. (Tegyük hozzá rögvest, hogy az istentelen Serge az eredeti refrénből mindössze annyit hagyott meg: "Fegyverbe, satöbbi" amihez én sosem volnék elég bátor.)

Aux armes, etcetera

working klasszis megoldás

Visszakanyarodva immár a saját portánkhoz, volna egy tiszteletteljes ajánlatom a dallamot illetőleg, mely mind hangulat, mind dalolhatóság, mind népszerűség szempontjából igen megfelelne a célnak, ráadásul szinte hozzá se kéne nyúlni a szöveghez, a stadionokban pedig úgy szólna, mint semmi más, a selecao is remegő aranylábakon várná a közepet, ha rágyújt a b-közép.

Egy szó, mint száz: Guantanamera. Tudom-tudom, kicsit komcsiízű, de ez könnyedén védhető azzal, hogy eredetileg egyáltalán nem volt az, arról meg mit tehet a nóta, hogy később ráhúztak egy vörösöknek tetsző verset. Viszont ismeri mindenki (a lelátó népe különösen), kellően nemzetközi, mesésen szól, és ezerféleképpen lehet cifrázni az alkalomnak megfelelően. Október 6.-án mehet a fejlehorgasztott, borongós verzió, műsorzáráskor egy szolíd altatós, szilveszter éjfélkor vérpezsdítő eltáncolós, a Puskásban meg skandálhat a soktízezer.

ősváltozat

mulatós

örömtől részegült

Hogy meggyőzzek minden kétkedőt, a szöveget már passzítottam is ritmushoz, és csak kicsit árnyaltam eredeti jelentésen (amennyi rá is fért). Ritmikailag, amennyire lehetett, tartottam az eredeti könnyed, nyolcszótagos, soron belül leginkább 3/2/3-as ütemét, itt-ott kicsit tán igyekezni kell, hogy gördüljön (azok a fránya hosszú magánhangzók), de ez még mindig sehol a "hozz rá-á"-hoz képest. A verszakok végi felkiáltójeles sorok aféle refrénként skandálandók, valamint rádobtam egy sommázó zárlatot, amely szintén.

Jóisten áldd meg a magyart,
áldjad meg jókedv bőséggel,
feléje nyújtsd ki a karod,
segítsd, ha küzd ellenséggel.
Küzd ellenséggel! Segítsd, ha küzd ellenséggel!
Küzd ellenséggel, segítsd, ha küzd ellenséggel!

Eleget tépte a balsors,
hozzál rá sok víg esztendőt,
néped már régen bűnhődte,
rég meg a múltat, jövendőt,
Múltat, jövendőt! Hozzál rá sok víg esztendőt!
Sok víg esztendőt, hozzál rá sok víg esztendőt!

Áldd meg a magyart!
Istenem, áldd meg a magyart!
Áldd meg a magyart,
istenem, áldd meg a magyart!

A zárlat univerzálisan használható, akár égnek a fiúk meggypirosban, akár gálázunk. Előbbi esetben hangsúly az égi segítségért fohászkodáson, utóbbi esetben pedig az univerzum elismerését követelheti véle lelátó népe a pompás nemzetre, mely ilyen ügyesen labdázó fiakat szült.

(Bár javaslatom, szerény véleményem szerint, többet lendítene az ország hangulatán, mint Buda felszabadítása óta bármi, nincsenek kétségeim. Marad minden, ahogy volt, legfeljebb az éneklőt megrészegítő hazaszeretet csempészhet némi derű a tátogó vigyázzállásba.)

fűti a spirit

ha idétlenül öltözött celebek viccesen énekelnek egy nyolcvanas-kilencvenes években készült klipben, az egyértelműen ezekre az oldalakra tartozik. Ha viszont némi futball-szakértelem is szükséges egy post műélvezetéhez, akkor inkább emezekre.

Na de mit tegyen az ember, ha idétlenül öltözött focisták énekelnek egy nyolcvanas-kilencvenes években készült klipben? Hosszan örlődik aztán beteszi a focisba, közben azon vívódik, hogy szegény nemfocis közönség ezáltal megfosztatott valami szórakoztató unikumtól, de két helyre ugyanazt feltenni meg annyira nem elegáns, hogy fel nem merül.

Aztán mielőtt túl lenne a dráma, talál egy másikat is, részben ugyanazzal a szereplővel, és örül. (bár Hoddle nyakhaja és kristályhangja jelentős veszteségek, ám Boli, a szintetizátor és főként a videótrükkök armadája bőségesen kárpótolnak)

Távol álljon tőlem mások halálán mulatni, de az eltelt majdszáz év igencsak burleszkesé tette a repülni vágyó osztrák csodaszabó eiffeltoronyból elkövetett szabadesését, így a felvétel inkább csodálkozást vált ki belőlünk, mint mondjuk borzalmat, vagy iszonyt. Ha jól veszem ki a végén az emberünk által ütött gödör mélységét méricsélik, azért ez túl.

A franciák. Szeretni őket nem kötelező, jómagam is ambivalens, de meg kell hagyni, hogy stílus dolgában nehéz utolérni őket. Téved, aki okfejtést a divat és egyéb hasonlók irányában gondolja tovább, jelen respekt ugyanis a rögbi területén való jelenlétükről szól, azon belül is egyetlen játékosról: Sebastien Chabalról.

Nagy és ijesztő és gyors és satöbbi embereket minden jelentős rögbihatalom csapatában találni, de egy sem jelképezi úgy ezt a sportot mint a kékek nyolcasa. Tessenek csak megnézni a képet, és a kijelentés nem szorul további magyarázatra.

192/117

Emberünkről rengeteg minden elmondaható, becenevei a "Barlanglakótól" a "Sea Bass-ig" terjednek, utóbbi egy böszme nagy, agresszív és igen markáns kinézetű hal, magyarul valamiféle sügér, de ez annyira hangulatgyilkos szó, hogy maradjunk inkább a "bass"-nál.

Giant Sea Bass

Természetes van bőséges wikipédia bejegyzés róla, és egy csomó videó, bár a legtöbb elég gyatra. Pár élvezhető azért akad, kettőt be is mutatnék, az elsőből megtudhatjuk, hogy a crogmagnoni külső meglepő módon igazi pökhendi francia humort takar. A másodikból pedig azt, hogy milyen, ha nem viccel (legázolt ellen a rettegett All Blacks egyik ásza, a 106 kilós Chris Masoe).

viccel

nem viccel

Végezetül még azt is megmutatom, hogy nézett ki egykoron ez a pompás emberpéldány, a védjegynek számító lobonc nélkül.

politikától függetlenül bájos képsorozat

Minuscule . Youton van pár, egyik-másik elég gejl, de ez például nagyon jó elnézni. Hangot rá.

Virginia Oldoini (aka Countess Castiglione) a 19. század végének legmagasabb körökben mozgó, legendás szépségű kurtizánja. A politikai vonatkozásoknál is jelentősebb azonban a fotográfia fejlődésére tett hatása, ami nem kis dolog annak fényében, hogy többek közt két évig III. Napóleon kedvese volt.

Négy évtized alatt (1856-96) több mint négyszáz kép készült róla a királyi udvar népszerű fényképésze, Pierre-Louise Pierson által, köztük pár hírhedten botrányos felvétel, amely meztelen lábait ábrázolta (kizárólag a lábait, mert ennyire erkölcstelen képekhez nem lett volna tanácsos az arcát is adnia). Aztán megöregedett, amit igen nehezen viselt. Megányosan élt, szobáinak falait fekete szövet boríttotta, az ablakok folyamatosan elsötétítve, tükrök száműzve. Ezt a kedélyes környezetet kizárólag éjjel hagyta el, nehogy bárki is meglássa ráncait. Valamilyen furcsa, előttem ismeretlen okból azonban továbbra is engedte magát fényképezni. Az alábbi, kegyetlenül önirónikusan gyönyörű felvételt öt évvel halála előtt készítette róla Pierson. Fényképész és modellje -a túlzott pátoszból képzavarral menekülve- ezekkel a lábakkal lépett a hallhatatlanságba.

Ezt a pompás palotát a Champs-Élysées-re tervezte egy kreatív francia 1758-ban. Az ötletet elvetették, pedig a kreatúra nem csak esztétikus, de szökőkút is jön az ormányából.