Volt itt eddig elég móka-kacagás, most következzék valami fontos. Ha volnék idillikus-naív, tán proklamációt fogalmaznék az ügy érdekében, de helyette inkább csak felhívnám figyelmet a nyilvánvaló problémára, illetve némileg progresszívebben, azért javasolnék megoldást is.

Legegyszerűbben a futball felől közelíthető, mi a szívemet nyomja, és nem lehet igaz, hogy csak az enyém. Szent tehenünkről, a kölcsey-erkel siratóról van szó, mi másról, mely legalább annyira oka népünk minden keservének, mint amennyire következménye. A szöveg még úgy-ahogy elmegy, hálisten csak az első strófát szokás elzokogni, ám a zenéje kész katasztrófa, a szomorú vasárnap kánkán hozzája képest. Mire elhalnak a vonósok már nincs az a csodacsapat, amely ne hasonlítana inkább vert seregre, hát még ha eleve oldalunkon a képességbeli deficit.

Nincs mit szépíteni, a nemzeti imánkból áradó elkeseredett, lemondó kisebbrendűség fertőz, mint az ebola, nyomában letargia és nekikeseredett hunok fogcsikorgatása, ahelyett, hogy némi lelket és kedvet csiholna, miből egyébként is oly jelentős a hiány.

Szokás mondani, hogy a világon csak a magyar és a vietnami himnusz szomorú, melyek közül a vietnami a legkevésbé sem érdekel, de a méltóságnak álcázott, vernyákoló, önsorsrontó attitűdből kurvára elegem.

Mi lehetne a megoldás?

Mivel a hazai közeg konzervativizmusával kapcsolatban nem lehetnek illúzióink, így rögvest tennék annyi engedményt, hogy a szöveget nagyjából meghagyva csak a zenéhez javasolnék nyúlni inkább. Mifelénk persze erre is alapból kötelet kiált a kucsmás, de ha körbenézünk egy kicsit világban, akkor találni némi bátorítást.

Pergerék történelmi érdemeit pillanatig nem vitatva, céljainknak egyébként is sokkalta megfelelőbb alternatívát kínál az amerikai modell, mely meglehetős szabadságot biztosít előadónak színezni star spangled bannert. További pozitívum, hogy eleinte arrafelé is meglehetős hőzöngéssel fogadták az újítást, ám idővel a nagyja megbékélt, sőt kifejezetten igénylik a soulos/diszkós/r'n'b-s/blues-os stb variációkat.

ideig hőzöngtek


ma már igénylik

Mindez szép és jó, ám érezzük, hogy a játékmód liberalizálásánál esetünkben több kell, erkel dallamából James Brown legyen a talpán, aki képes bármi funkysabbat elővarázsolni. Radikálisabb megoldás szükségeltetik, kotta a kukába, helyette pedig jöhet valami alkalmasabb melódia. Erre is van példa persze, egyrészről a tulajdonképpen ellentétes megfontolásból elkövetett Serge Gainsbourg klasszikus (az eredendően vérszomjas Marseillaise barátságos dub-reggae verziója), másrészről egy Adam Hill nevű ausztrál komikus mutat kiutat, ki az advance australia fair finomkodva vernyogó kórusát cserélte egy nemzeti karkaterhez jobban illő hazai rockklasszikusra. (Tegyük hozzá rögvest, hogy az istentelen Serge az eredeti refrénből mindössze annyit hagyott meg: "Fegyverbe, satöbbi" amihez én sosem volnék elég bátor.)

Aux armes, etcetera

working klasszis megoldás

Visszakanyarodva immár a saját portánkhoz, volna egy tiszteletteljes ajánlatom a dallamot illetőleg, mely mind hangulat, mind dalolhatóság, mind népszerűség szempontjából igen megfelelne a célnak, ráadásul szinte hozzá se kéne nyúlni a szöveghez, a stadionokban pedig úgy szólna, mint semmi más, a selecao is remegő aranylábakon várná a közepet, ha rágyújt a b-közép.

Egy szó, mint száz: Guantanamera. Tudom-tudom, kicsit komcsiízű, de ez könnyedén védhető azzal, hogy eredetileg egyáltalán nem volt az, arról meg mit tehet a nóta, hogy később ráhúztak egy vörösöknek tetsző verset. Viszont ismeri mindenki (a lelátó népe különösen), kellően nemzetközi, mesésen szól, és ezerféleképpen lehet cifrázni az alkalomnak megfelelően. Október 6.-án mehet a fejlehorgasztott, borongós verzió, műsorzáráskor egy szolíd altatós, szilveszter éjfélkor vérpezsdítő eltáncolós, a Puskásban meg skandálhat a soktízezer.

ősváltozat

mulatós

örömtől részegült

Hogy meggyőzzek minden kétkedőt, a szöveget már passzítottam is ritmushoz, és csak kicsit árnyaltam eredeti jelentésen (amennyi rá is fért). Ritmikailag, amennyire lehetett, tartottam az eredeti könnyed, nyolcszótagos, soron belül leginkább 3/2/3-as ütemét, itt-ott kicsit tán igyekezni kell, hogy gördüljön (azok a fránya hosszú magánhangzók), de ez még mindig sehol a "hozz rá-á"-hoz képest. A verszakok végi felkiáltójeles sorok aféle refrénként skandálandók, valamint rádobtam egy sommázó zárlatot, amely szintén.

Jóisten áldd meg a magyart,
áldjad meg jókedv bőséggel,
feléje nyújtsd ki a karod,
segítsd, ha küzd ellenséggel.
Küzd ellenséggel! Segítsd, ha küzd ellenséggel!
Küzd ellenséggel, segítsd, ha küzd ellenséggel!

Eleget tépte a balsors,
hozzál rá sok víg esztendőt,
néped már régen bűnhődte,
rég meg a múltat, jövendőt,
Múltat, jövendőt! Hozzál rá sok víg esztendőt!
Sok víg esztendőt, hozzál rá sok víg esztendőt!

Áldd meg a magyart!
Istenem, áldd meg a magyart!
Áldd meg a magyart,
istenem, áldd meg a magyart!

A zárlat univerzálisan használható, akár égnek a fiúk meggypirosban, akár gálázunk. Előbbi esetben hangsúly az égi segítségért fohászkodáson, utóbbi esetben pedig az univerzum elismerését követelheti véle lelátó népe a pompás nemzetre, mely ilyen ügyesen labdázó fiakat szült.

(Bár javaslatom, szerény véleményem szerint, többet lendítene az ország hangulatán, mint Buda felszabadítása óta bármi, nincsenek kétségeim. Marad minden, ahogy volt, legfeljebb az éneklőt megrészegítő hazaszeretet csempészhet némi derű a tátogó vigyázzállásba.)

fűti a spirit