A művészetről gondolkodók kedvelt témája az eredeti vs hamisítvány kérdése (pl. tetszhet-e továbbra is ugyanannyira egy Vermeer, ha kiderült róla, hogy eredeti Hans van Meegeren). Jóféle vizsgálódási terep valóban, egyben szövevényesen szép módon rokonítható a genetika ikervizsgálatok iránti vonzalmával. A kilencszáztizes évek elején egy derék argentín, bizonyos Eduardo de Valfierno egész másképpen nyúlt a problémához:
Hat darab monalisát adott el eredetiként, gyakorlatilag a lebukás legkisebb veszélye nélkül. Hogy csinálta? Listen:

Megbízott egy hamisítót, hogy készítene számára Monalisákat (6 db). Felhajtott lehetséges vevőket, egymástól jó messze (6 db). Miután a képek elkészültek, a vevők közvetlen környezetébe szállíttatta őket, mivel tudta, hogy ezt később megtenni sokkal problémásabb lesz. Majd megbízott egy Louvre dolgozót (Vincenzo Peruggia), hogy lopja el a műtárgyat, aki ezt 1911 augusztus 21.-én meg is tette (az éber biztonyságiakat kijátszva, a kabátja alá rejtve csempészte ki képet múzeumból).

A hír pillanatok alatt szenzáció lett, a hat darab kép pedig leszállításra került a hat darab tulajdonoshoz.

Valfierno a lopást követően soha többé nem beszélt a tolvajjal, őt az eredeti kép egyáltalán nem érdekelte, neki kizárólag a lopás hírére volt szüksége, mivel ez megfelelően hitelesítette hamisítványait. A Leonardo enkezű monalisájával való veszedelmes seftelést meghagyta a Vincenzónak, aki annak rendje és módja szerint hamarosan le is bukott (kép vissza Louvre). Mivel a vevők sem tettek panaszt (nehezen tehették volna), a zseniális elkövető elnyerte méltó jutalmát (azaz keresett egy csomó pénz és megúszta érintetlen).